Bevezetés: A periimplantáris, marginális csontveszteséget az implantátum-felépítmény együttes és a szövetek közötti kölcsönhatások befolyásolják. Az implantátum és a felépítmény közötti kapcsolat geometriája a periimplantáris csontátépülés egyik legrelevánsabb faktorjának számít. Célkitűzések: Az elsődleges cél az azonos makrogeometriájú, de két különböző kapcsolattal rendelkező implantátumok radiológiai és klinikai összehasonlítása volt. A másodlagos cél az implantátumok túlélési és sikerrátájának, a primer és szekunder stabilitásnak, illetve a marginális csontszint és a klinikai változók közötti korrelációjának vizsgálata volt. Ezenfelül létrehoztunk és vizsgáltunk egy neurális hálózatot annak előrejelzésére, hogy milyen hatással van a behelyezési nyomatékgörbe a marginális csontvesztésre. Anyagok és módszerek: A páciensek, akiknek a posterior régióban legalább 2 implantátumbeültetése volt indikált, random módon lettek két csoportra osztva. Az azonos mikro- és makrotopográfiával rendelkező implantátumok különböző belső kapcsolattal rendelkeztek: kónuszos standard (conical standard, "CS") vagy belső hexagonális (internal hex "IH"). Az implantátum beültetésekor (T0) vizsgáltuk a behelyezési nyomatékot, az implantátum stabilitását (az implantátumstabilitás hányados értékét rezonanciafrekvencia-analízissel mértük), a lágyszöveti magasságot és a keratinizált gingiva mennyiségét. A stabilitást újra vizsgáltuk a "one-abutment one-time" koncepció szerint és teljes mértékben digitális munkafolyamatban végzett protetikai csatlakoztatás időpontjában (második fázisú műtét). Az implantátum terhelése után 6 hónappal és 1 évvel értékeltük a parodontális paramétereket, és periapikális röntgenfelvételeket készítettünk. A két csoport és a különböző változók közötti különbségek vizsgálatára páros t-próbát és az általánosított becslési egyenlet modelleket alkalmaztuk. Klaszteranalízist alkalmaztunk a behelyezési nyomaték/klinikai profil és a marginális csontszint változása közötti korreláció értékelésére. Eredmények: Összesen 33 páciens (17 férfi, 16 nő, átlagéletkor 67,4 +- 14,5 év) vett részt a kutatásban. Kizárásra nem került sor. 53 implantátumot (26 CS és 27 IH) ültettünk a maxillába és 15-öt (8 CS és 7 IH) a mandibulába. Minden egyes implantátumbeültetés sikeres volt. A marginális csontveszteség a protetikai terhelés után 6 hónappal a CS kapcsolat esetében 0,33 +- 0,34 mm, az IH esetében 0,43 +- 0,37 mm volt (p=0,125); 1 év után pedig 0,48 +- 0,18 mm volt a CS kapcsolat esetében és 0,57+-0,24 mm az IH csoportban. Szignifikáns különbség volt kimutatható a teszt- és a kontrollcsoport implantátumstabilitás hányados értékei között az implantátum beültetésekor (p=0,03) és a második fázisú műtétnél (p=0,000122). Az általánosított becslési egyenlet modell azt mutatta, hogy a lágyrészek magassága (p=0,012), a keratinizált gingiva (p=0,05) és a behelyezési nyomaték (p=0,042) szignifikáns hatással volt a marginális csontvesztésre, míg a többi változó esetében nem mutatkozott statisztikai különbség. A neurális hálózat érzékeny, pontos, precíz és specifikus volt. Következtetések: Jelen kutatás kimutatta, hogy a különböző implantátum-felépítmény kapcsolatok azonos implantátum makrogeometria mellett szignifikáns hatással vannak a marginális csontvesztésre. A CS csoportban jobb eredmények mutatkoztak az IH csoporthoz képest. A marginális csontveszteséget különböző egyéni és klinikai tényezők is befolyásolják.