A tébolyhoz fűződő társadalmi viszony a 17. század második felétől kezdve egészen a modernizáció történeti küszöbéig főként a fizikai test manipulációján keresztül realizálódott. Ekkor, a 20. század közepén, a "nagy elzárás" erőszakos gyakorlatai egyre kifinomultabb megjelenési formákat öltöttek, többek között a pszichofarmakológia által nyújtott kezelési alternatíváknak köszönhetően. A gyógyszeres terápiák mellett ugyanakkor tovább élt a téboly fizikai módszerekkel történő kezelése is, például az agy mágneses stimulációja, vagy elektrokonvulzív terápiája formájában. A társadalmi és fizikai agresszió alkalmazása minden időszakban része volt a pszichiátriai ellátásnak a "rendellenesek" rendre szorítása érdekében. A tanulmány megközelítése szerint az intézményes pszichiátria totális struktúrája a börtönhöz és az oktatási rendszerhez hasonlóan bevezetése óta a társadalmi agresszió "rezervátumaként" foghatók föl, amely a hatalmi kontroll legitimmé tételét a lelki egészség mesterséges definíciójának, mint erős társadalmi szükséglet kielégítésével valósítja meg. Az agressziórezervátum fogalommal a pszichiátria ideológiájának ama nem tudatos és nem szándékos következménye jelölhető, amely paradox módon a téboly fenntartásához, átmentéséhez vezet, szemben annak vágyott megszüntetésével. A tanulmány a jelenség körüljárásával fokozni kívánja a pszichiátria, mint szakma önmagára és a mentális zavarok értelmezési spektrumának sokszínűségére vonatkozó reflektivitását. A kutatás módszerei között szakirodalmi feldolgozás és a klinikai munka során szerzett tapasztalatok szintézise szerepel.  Kulcsszavak: téboly, pszichiátria, fizikai terápia, agresszió, pszichoszomatikus