A szociális kategorizáció nemcsak a környezetben adott dolgokat és más személyeket, hanem a kategorizációt végző egyént magát is besorolja a kategóriák valamelyikébe. Ez az önminősítő mozzanat paradox jelleget ad a szociális kategorizációnak: az egyén esetleg éppen attól válik egy kategóriába illeszkedés kritériumának megfelelővé, hogy önmagát oda besorolta - máskor az önbesorolás tényével elveszíti az alapját a kategóriához tartozásra. A II. Pszichoterápiás Hétvég nagycsoport-üléseinek kategorizációs történeteit regisztrálva megfigyeltük, hogy a helyzet bizonytalanságának csökkentése céljából végrehajtott kategorizációs próbálkozásokat hogyan fordította visszájára a csoport vezetésének non-direktív módszere által felszínre hozott paradox összefüggés: aki a vezetés intencióinak engedelmeskedni akart, az nem engedelmeskedett, aki viszont nem akart engedelmeskedni, az éppen ezáltal követte az intenciókat; hasonlóképpen, aki a tárgyi ismeretszerzés hívei közé kategorizálta önmagát, az önismereti közléseket tett saját frusztráltsági élményeire vonatkozóan, akik viszont az önismeret tréningjének hívei voltak, azok külső megfigyelőkként számoltak be a csoportfolyamatok alakulásáról stb. A szociális kategorizáció paradox hátterét a társadalmi lét objektív viszonyrendszere nyújtja, amelyen belül nem különül el egy egyén mint a tudat alanya, és az ún. szociális környezet mint a tudat tárgya. Ez az elkülönülés a kategorizáció eredménye, amely - lévén a tudat teljesítménye - ily módon saját alapját hozza létre. Ez a szociális kategorizáció alapparadoxona.  Kulcsszavak: szociális kategorizációs paradoxon, nagycsoport, a kategorizáció tárgy szintje, a kategorizáció meta szintje