A gyógyítási célú emberi eredetű anyagok rendelkezésre bocsátása az egészségügy szakmai szabályokkal, technológiai előírásokkal szigorúan szabályozott területe, amelynél bioetikai szempontokat is figyelembe kell venni és nem nélkülözhető a társadalom aktív részvétele. Az 1978-ban lefektetett bioetikai, jogi és szakmai alapelvek (az önkéntesség, a térítésmentesség, a kereskedelmi forgalomba hozatali tilalom, a donor és a recipiens személyére egyaránt érvényes anonimitás, a teljes tevékenységsor követhetősége, a szakhatósági felügyelet biztosítása, a végezhetőség tárgyi és személyi feltételeinek definiálási kötelezettsége, stb.) ma is változatlanul érvényesek. Évtizedeken keresztül az egyes emberi eredetű anyagok (a sejtek, a szövetek és a szervek) nyerésének szabályozása külön utakon járt. A Európai Unió kibővülése jelentősen felgyorsította azt a folyamatot, amelyre jellemző, hogy a konszenzuson alapuló nemzetközi szabályozás az egyes gyógyítási célú emberi eredetű anyagok esetében nagymértékben közeledett egymáshoz. Ugyanazok az alapelvek határozzák meg a sejteknél, szöveteknél és szerveknél az adományozás társadalmasításának feladatait, az adományozás eseményének (az adományozó jogállásának) értelmezését, a gyűjtést, a kivizsgálást, feldolgozást, karantenizálást, felszabadítást, tárolást, szállítást és elosztást, az eltérő biológiai tulajdonságok és eltarthatósági sajátosságok figyelembe vételével. Az arányosság, a szükségesség és a szubszidiaritás elvének betartásával az Unió csak azokban az esetekben törekszik nemzetközi szintű szabályozásra, amikor a közösségi döntés hatékonyabb, mint a nemzeti, területi vagy helyi szinten hozott. A tagállamok saját jogi szabályozásaikért felelősséget kell, hogy vállaljanak. Az Európai Parlament 2008-ban elfogadott politikai állásfoglalása meghatározta a gyógyítási célú emberi anyagok rendelkezésre bocsátása uniós és nemzeti szintű szabályozásának legfontosabb közös elveit, és felhívta a figyelmet a bioetikai elveket jobban figyelembe vevő, a civil társadalmakkal is konszenzuson alapuló szabályozás fontosságára. Ez meghatározza a közös elvű orvosi, jogi, bírósági (kártérítési és bűnüldözési) gyakorlatot. A dolgozat a jelenlegi szabályozás helyzetét tekinti át, a pontosabb tájékozódás, következetesebb jogkövető magatartás és eredményesebb gyakorlat érdekében.