A modern antipszichotikus szerek hasznosan bővítik a pszicho-farmakopoeia arzenálját. Sajátos és egyenként eltérő receptorprofiljuk alkalmassá teszi őket a farmakoterápia individualizálására. A választott szer egyénre szabásában nem is annyira főhatásbeli, hanem mellékhatásbeli különbségeik döntenek (a klozapin mint mindig, most is kivétel). Nincs olyan antipszichotikum (de antidepresszívum és fázisprofilaktikum sem), amelyre ne lenne igaz a 2/3-os szabály: azaz a páciensek 2/3-a többé-kevésbé jól reagál, 1/3-a pedig nem. Egyelőre nem áll rendelkezésünkre olyan biokémiai vagy genetikai teszt, amely jó közelítéssel valószínűsítené, hogy melyik páciens, melyik szerre reagál jobban. Ezt csak az egyénre szabott klinikai praxis döntheti el, amely kívülálló számára vaktában való próbálkozásnak tűnhet. Egy olyan súlyos prognózis lehetőségével járó kórkép, mint a szkizofrénia esetében a gyakorló pszichiáter nem lehet igazán biztos abban, hogy nincs-e még más, olyan ki nem próbált gyógyszer, amely betegére kedvezőbben hat a jelenleginél. Itt egy ellentmondás ragadható meg a farmakoterapeuta és a laikus szemlélő felfogása között. A CATIE vizsgálat ellenérzést váltott ki a világsajtóban (nem a szakmaiban) amiatt, hogy a vizsgálat legtöbb betegét viszonylag hamar átállították más antipszichotikus szerre. Gyakori váltásaink nem mindig a teljes csőd jelei - amint azt a kívülállók gondolják -, hanem egy rugalmas, a beteg érdekeit szolgáló klinikai praxis eredményei. Mutare necesse est!