Az életkilótásokat illetően ne essünk tévedésbe, mór a létünk rajtvonalán sincsenek egyenlő esélyeink. Azután a helyzet az egyén fejlődése során - finoman fogalmazva - tovább differenciálódik, magyarón: folyvást igazságtalanodik. Hihetetlen bonusz egészségesen, jó körülmények közé születni, majd épségben élni napjainkat, míg bárminemű fogyatékkal felvenni a versenyt az élet játékaiban olykor őrjítő akadály lehet. Szerencsés az a sérült, akinek egyáltalán adódik egykét esély az életében, hogy nagy kompromisszumokkal ugyan, de meg tudja valósítani vágyait, terveit, ki tudja bontakoztatni személyisége adottságait. Mindazonáltal hol van ez még az egyenlő esélyek sosem volt igaz illúziójától? A másság stigmájának terhével élni, "megbélyegzetten" társat keresni - esetleg találni és azt megtartani - embert próbáló feladatsor, de kikerülhetetlen kihívósa a sorsnak. Négernek, zsidónak, romának lenni olykor még előny is lehet, a fogyatékosoknak ez nem adatik meg. Az emberi képességek hiányossága vagy működészavara - mint szüntelenül érvényesülő, pervazív jellemző - mindig csupán hátrányt jelenthet.