A változó környezethez történő sikeres alkalmazkodásban jelentős tényező a mentális rugalmasság, amely a szokásosan rögzült viselkedés helyett új stratégiákra és megoldásokra való áttérést tesz lehetővé. A mentális rugalmasság alkotóelemei közé a figyelmi, fontosság-észrevételi, munkamemória, gátlási és váltási folyamatok tartoznak, amelyeket neurokognitív tesztekkel mérni lehet. A kognitív idegtudomány vizsgálati módszereivel kapott adatok összevethetők az agy alapállapotban és feladatvégzés közben észlelt szerkezeti és működési jellemzőivel. A mentális rugalmasság központi idegrendszeri korrelátumait neurobiológiai, farmakológiai és képalkotó eljárásokkal elemezve azt találták, hogy bizonyos agyterületek (prefrontális kéreg, elülső cingulum és insula, striatum, lobulus parietalis inferior) a kapcsolódáshálózataikkal együtt, valamint egyes neurotranszmitterek (például dopamin) alapvető szereppel rendelkeznek ebben. A flexibilitás a művészi/tudományos/hétköznapi kreativitással és a nyitottság személyiségjeggyel bizonyos hasonlóságokat mutat, amely neurobiológiai paraméterekben is kifejeződik. A művészettörténet tanúsága szerint a nonkonform avantgárd művészi alkotások közönség általi be- és elfogadása is részben a flexibilitástól és a nyitottságtól függ. A mentális rugalmasságban eltéréseket találtak betegségekben (pszichiátriai és egyéb), valamint stresszhatás alatt. Bár a rugalmas váltást általában pozitívnak és jótékonynak tartják, a szokásokat, konvenciókat és tradíciókat fenntartó állandóságnak is lehetnek bizonyos körülmények között előnyei.