Egy-egy fogra lokalizálódó vertikális vagy horizonto-vertikális csontlézió leggyakrabban lokalizált agresszív parodontitisben fordul elő. Kezelése csak kombinált konzervatív és sebészi eszközökkel vezet eredményre. A parodontális csonttasakok sebészi terápiájában az ötvenes évektől két irányzat volt jelen: az egyik a rezektív sebészet, amelyben a csontszél nivellálása után apikálisan elcsúsztatott lebennyel korrigálták a defektust, a másik irányzat pedig a csontlézió feltöltésével igyekezett megszüntetni a tasakot. Két évtizede a vertikális csonttasak kezelésében "gold standard"-nak az irányított szövetregeneráció (GTR) számít, ugyanakkor a regeneráció másik lehetséges útja bizonyos biológiai növekedési/ differenciációs faktorok alkalmazása. A mindennapi gyakorlatban eddig legszélesebb körben a zománc mátrix proteinek (Enamel Matrix Derivatum- EMD) terjedtek el. Az EMD-t ma széles körben alkalmazzuk a regeneratív és mucogingivalis parodontális sebészetben. Három páciens öt solitaer parodontális defektusa kapcsán mutatják be a szerzők, hogy milyen eséllyel kezelhetők a mély vertikális vagy horizonto-vertikális csonttasakok, és milyen megelőző és postoperativ ellátást igényelnek a páciensek. Mind az öt esetben az irodalommal megegyező, átlagosan 4-5 mm klinikai tapadásnyereséget és csontos telődést mértek 9-12 hónappal a regeneratív műtét után.