A tanulmány elsősorban azt mutatja be - gyerek- és felnőtt-esetpéldával illusztrálva , hogyan lehet a játékos cselekvés valamilyen formáját alkalmazni nehéz helyzetek megoldására a pszicho-terápiában. A terapeuta a játék, a mintha-cselekvés során személyesen bevonódik, "bemozdul", de kontrollálja is a folyamatot, megőrizve, illetve újra és újra helyreállítva saját reflektivitását. A fenti jelenségeket pszichoanalitikus elméleti keretbe helyezve vizsgálja a szerző. A pszichoanalízis elméletében történt változások egyik legfontosabb eleme, hogy felértékelődött a terápiás kapcsolat, mint hatótényező szerepe. Míg korábban az értelmezést tekintették a legfőbb tényező-nek, ma úgy tartjuk, hogy a verbális intervenciók is elsősorban a kapcsolaton keresztül hatnak. Egyre nagyobb figyelem irányul a kapcsolaton belüli interakciókra, amelyeknek egy része szükségképpen cselekvésben zajlik, és nem is teljes mértékben verbalizálható. A terápiás kapcsolati cselekvések kitüntetett formája a játék, amely nagyrészt ebben a "nem teljesen verbalizálható" "nem pontosan tudható" mezőben mozog, és egy olyan átmeneti térben zajlik, amely lehetőséget teremt a páciens számára, hogy saját lényének el nem fogadott részeit biztonsággal megközelítse, új megoldásokat kipróbáljon, új érzelemszabályozási eszközökhöz jusson. Ez egészen nyilvánvaló a gyermekterápiákban, ahol mindennapos tapasztalat, hogy "csak" játszunk a gyerekkel, és mégis javulás következik be. De felnőtt terápiáknak is lényeges eleme a játék, itt is szükség van a játékosság adta originalitásra és komplexitásra.