Hagyományos intenzív terápiára nem reagáló légzési, keringési elégtelenségben a tüdő és a szív funkciójának átmeneti pótlására szolgál az extrakorporális membránoxigenizáció (ECMO) potenciálisan reverzibilis betegségek esetén. Elsőként, sikeresen, 1975-ben egy moribund állapotú, súlyos pulmonális hipertóniával szövődött mekóniumaspirációs szindrómában szenvedő újszülöttnél alkalmazták az Egyesült Államokban. Ezt követően teret nyert légzési elégtelenségen kívül keringési elégtelenségben, szepszisben vagy kardiopulmonális reszuszcitációt követően gyermekekben és felnőttekben is. Napjainkban, neonatális ECMO-t olyan, hagyományos intenzív terápiára nem reagáló, kritikus állapotú újszülöttek kezelésében alkalmazzuk, akiknek a kezelés előtt 60-80%-os becsült mortalitásuk van. Fontos kiemelni, hogy ezen ECMO kezelésben részesült újszülötteknek ~60-80%-os, súlyosabb hosszútávú morbiditás nélküli túlélési arányuk van. Tehát vitathatatlan, hogy az újszülöttkori ECMO hatásosan ment életet. Itt meg kell jegyezni, hogy az újszülöttek ECMO kezeléséhez viszonyítva, gyermekek és felnőttek ECMO kezelése több - elsősorban fejlődés­élettani és kórélettani - okból kevésbé sikeres. Ezen összefoglaló cikk fókuszában elsősorban a primér légzési elégtelenség miatt alkalmazott újszülöttkori ECMO kezelés áll.