A ma személyiségzavarnak mondott zavarokat a 20. század közepéig "pszichopátiáknak" hívták arra utalva, hogy ezek nem "betegségek" (nem egy korábban egészséges ember megváltozásával kezdődnek), hanem legalábbis a késő serdülőkortól folyamatosan fennálló kóros állapotok. Köztük az egyiket, amelyet az érzelmek heves és szélsőséges változékonysága, valamint kiszámíthatatlan, impulzív viselkedés jellemez, elsőként Adolf Stern nevezte el "borderline" állapotnak 1938-ban. Pszichoanalitikus értelmezés szerint ugyanis ezek a betegek valahol az akkori fogalmak szerinti "neurózis" és a "pszichózis" között félúton (a "határvonalon") jártak, akikben a primer indulatok nem integrálódtak egységes egésszé, a személyiség (az Ego) nem képes ezeket kontrollálni, így a viselkedést mindig a pillanatnyi emóciók szélsőségei és ellentmondásai határozzák meg. A borderline személyiségzavar mai tartalma és értelmezése a DSM-III megjelenése (1980) óta vált világszerte egységessé, bár eredetileg még a BNO-10 sem így, hanem régi nevén "emocionálisan instabil személyiségzavarnak" nevezte. Egyáltalán nem ritkaság: a lakosság 0,5-2,7%-át érinti, a háziorvosi rendelőben megjelenő betegeknek viszont akár 6-10%-a is ide tartozhat.