A kardiovaszkuláris betegségek világszerte és hazánkban is a vezető halálokok között szerepelnek. Kialakulásukban, progressziójukban a "klasszikus" kockázati tényezők mellett mind fokozottabb figyelem irányul a további rizikófaktorok ra is. Többségükben még nem eldöntött kérdés, hogy önmagukban is képesek-e hatni a szív-ér rendszeri betegségek kialakulására, azaz "valódi" oki tényezők, vagy emelkedett szintjük "csak" a már kialakult betegséget jelzi, azaz inkább markerek. E körben okkal került mindinkább az érdeklődés középpontjába a húgysav. Szérumszintjének kóros tarto mányba emelkedése, azaz a hyperurikaemia prevalenciája növekszik és ez más rizikófaktorokkal és a kardiovaszku láris betegségek kialakulásával és progressziójával is összefüggést mutat. Ennek alapján számos szakértő úgy véli, hogy megalapozottan tekinthető önálló kockázati tényezőnek is. Szerzők bemutatják a húgysavanyagcsere fontosabb elemeit, azokat a mechanizmusokat, amelyek magyarázzák a húgysav "Janus-arcúságát", hiszen normálszintje a plaz ma antioxidáns kapacitásának a felét adja. Ismertetik azokat a kísérletes és klinikai adatokat, amelyek alátámasztják a húgysav additív kóroki szerepét a különböző kardiovaszkuláris kórállapotokban. A hyperurikaemia csökkentésére - a nélkülözhetetlen dietetikai alap mellett - hatékony gyógyszeres megoldások állnak rendelkezésre, középpontban a xantin-oxidáz gátlókkal. Mindezek a kardiovaszkuláris betegségek klinikumában is éreztetik kedvező hatásukat, alátá masztva a húgysav kóroki jelentőségét. Összegezve a kísérletes és klinikai adatokat a hyperurikaemiát megalapozot tan tekinthetjük olyan szív- és érrendszeri kockázati tényezőnek, amelynek időben történő kezelésével, joggal remél hetünk preventív hatást, illetve a már manifesztálódott kórállapotok progressziójának lassulását.  Kulcsszavak: húgysav, hyperurikaemia, kardiovaszkuláris kockázat, vaszkuláris károsodás, terápiás lehetőségek, allopurinol