Célunk egy koncepciójában új környezettoxikológiát - mint koherens, az ökológia fogalomrendszerét használó - szupraindividuális tudományt elméletileg megalapozni, és gyakorlati példákon keresztül igazolni ennek létjogosultságát és használhatóságát. Emberek populációi, és nem az egyének befolyásolják azt a fizikai környezetet és kulturális rendszert, amelyben élnek (és vice versa). Ebből következik, hogy az emberre veszélyes, valamilyen betegség, malformáció, vagy egyéb biológiai válasz kiváltására képes expozíciók vizsgálata is szupraindividuális megközelítést igényel, jelentősen hangsúlyozva a természeti és kulturális környezet kölcsönhatásait. A környezeti eredetű expozíciókra az egyes (szub)populációk által adott válaszok különbözősége azok eltérő sérülékenységéből/érzékenységéből (vulnerabilitás) ered. Az ember többes természetéből fakadóan az eltérések csak részben vezethetők vissza pusztán biológiai (genetikai, fiziológiai, stb.) okokra. Léteznek egyéb okok is, melyek azonban - elsősorban határterületi jellegük miatt nem vagy még nem eléggé vizsgált determinánsai, modulánsai a környezeti expozícióra adott válasznak. Illetve az adott (szub)populáció számára fokozott expozíciós helyzetek éppen ezek miatt jöhetnek létre. E tényezőket emberi populációk esetében egyáltalán nem lehet figyelmen kívül hagyni, sőt operatívan figyelembe kell venni a környezeti expozíciók kontrolljánál és a kockázatbecslésben. A populációkat rétegezhetjük biológiai (életkor, nem, fenotípus, stb.) vagy társadalmi-történelmi (osztály-, nemzetiségi, kulturális, képzettségi, foglalkozási, stb.) alapon, az expozíció kialakulása és következménye nagyban függ a vizsgált részpopuláció elhelyezkedésétől ebben a rendszerben. A dolgozatban idézett példák sorra veszik azokat a lehetséges okokat, melyek alapján az érintett közösség az átlagostól eltérően reagálhat bizonyos típusú expozíciókra, vagy az expozíció eleve csak az adott közösségben jöhet létre. Magyarországi roma (beás, ill. oláh) populációk egyedi környezeti expozícióit, nemzeti kisebbségeket és szomszédos nemzeteket érő expozíciók társadalmi és történelmi gyökereit vizsgáljuk. Partikulumexpozíciók (azbesztrostok, szénnanocsövek) példáján bizonyítjuk, hogy csak populációs szintű vizsgálatokban deríthető fel a valós expozíciós út, a valóban exponált részpopuláció mérete és valós kockázata. A szénnanocsövekkel kapcsolatos vizsgálatok a nanotoxikológia első eredményeinek populációs szintű konzekvenciáit nyújtják. A Kárpátmedence ásvány- és gyógyvizeinek különböző célú felhasználása (balneoterápia, ásványvízfogyasztás) nem pontosan azonosítható, de méretében becsülhető népességet érint. A vizek mikroszennyező anyagainak, szerves összetevőinek genotoxicitása - mindamellett, hogy antimutagén, protektív tulajdonságokat is találtunk - alkalmazásuk kockázatait is jelzi. A hazai gyógyiszapok (peloidok) ökotoxikológiai vizsgálata is fontos eleme ezeknek a balneotoxikológiai kutatásoknak. Speciális foglalkozási csoportokat (komplex expozíciókat) is tudunk új fejlesztésű biomarker-vizsgálatainkkal egzakt módon követni, így az expozícióból fakadó kockázatukat is tudjuk csökkenteni. Egy olyan szupraindividuális szemléletű alaptudományról van tehát szó a környezettoxikológia esetében, amelyre bátran felépülhet egy környezet-egészségügyi cselekvési stratégia, a prevenció érdekében meghozott intézkedések összessége. Célunk eléréséhez - mint azt a dolgozat igyekszik reprezentálni - a modern tudomány minden lehetséges eszköze bevethető.  Kulcsszavak: szupraindividuális környezettoxikológia, expozíció, sérülékenység, érzékenység, azbeszt, balneológia, biomarker