A tágabb értelemben vett elméleti orvosképzés három nagyobb fázisra bontható: az elméleti tantárgyak oktatására az orvostanhallgatók graduális képzése során, a felsőbb éves hallgatók elméleti orvostudományi témájú tudományos diákköri tevékenységére, valamint az elméleti intézetekben posztgraduális képzésben résztvevő PhD-hallgatók tudományos tevékenységére. A három fázist nagyon különböző előzetes szakmai ismeretek, élethelyzetek, hallgatói és oktatói/mentori stratégiák, karriercélok és alternatív elhúzó erők jellemzik. Mindezek a hallgatók és oktatóik/mentoraik nagyon eltérő motivációit és az adott helyzetre optimalizált stratégiákat eredményeznek. Mindhárom fázisra jellemző azonban a megfelelő érdeklődő hallgatók kiválasztásának szükségessége, a természettudományos gondolkodásmód igénye, a tudományos érdeklődés fenntartása, a hosszabb távú karrier-célok szem előtt tartása, a hallgatók és mentoraik közötti személyes kapcsolat kialakítása, a nemzetközileg is kiemelkedő tudományos igényesség szempontjainak az érvényesítése. A következőkben összefoglalom a saját, sokéves intenzív tapasztalatomból leszűrt véleményemet a három fázis eltérő jellegzetességeiről, illetve az azokat a különbségek ellenére átszövő, mindhárom fázist alapjaiban meghatározó jellegzetességekről. Összefoglalásom eredendően szubjektív és nem mindenáron követendő stratégiákat ír le, ennek ellenére remélem, hogy a saját tapasztalatom más, hasonló helyzetben levő kollégáknak is hasznára válik.  Kulcsszavak: elméleti orvosképzés, tudományos képzés, hallgatók kiválasztása, érdeklődés fenntartása, mentorálás, kiválóság