A XIX. század elején egy angol orvos, John Bostock (1773-1846) éveken át ismétlődően, június közepe táján könnyezéstől, tüsszögéstől, mellkasi feszüléstől és nehézlégzéstől szenvedett. Tünetei alapján 1819-ben elsőként ő írta le az intermittáló asztmával társuló allergiás rhinitisnek megfelelő kórképet 1 . Mivel az "allergia" kifejezést Clemence von Pirquet (1874 1929) majd csak 1906-ban alkotja meg két görög szó, az allos (eltérő) és az ergos (munka) szavak összeolvasztásával 2 , John Bostock a maga betegségét még csak szénaláznak - "hay fever"-nek, il letve latinul "catarrhus aestivus"-nak - nevezhette, utalva ezzel arra, hogy tünetei a széna (angolul: hay) begyűjtésével egy időben léptek fel. Az orvostörténeti források szerint már jóval Bostock és Pirquet előtt is leírtak olyan kórállapotokat, melyek allergiás náthának felelhetnek meg. Ilyen volt az ókori Kínában feljegyzett őszi orrfolyás, aminek kezelésére az Ephedra sinica törzsét használ ták. Jóval később, a XIX. század végén Nagayasi ebből vonta ki az efedrint. Az ókori Rómában az idősebbik Plinius (23-79) önmagán végzett megfigyelései alapján felismerte, hogy a virágporok légúti panaszokat okozhatnak. Ő az efedrát vörösborral keverte, és a kombinációt "anabis" névvel illette. A késő reneszánsz idején Leonardo Botallo (1530-1571) - anatómiai munkássága (lásd: ductus arteriosus Botalli ) mellett - leírta a rózsabokor közelében fellépő tüsszögést és orrfolyást is ( coryza a rosarum odore ), és ezek kezelésére kámfort használt.