A legújabb definíció szerint rövidbél-szindrómának nevezzük a bél jelentős hosszának elvesztése után kialakuló elégtelen bélműködés tünetegyüttesét, melyben a homeostasis és fejlődés-növekedés csak a hiányzó víz és elektrolit, illetve makrotápanyagok parenteralis pótlásával tartható fenn. A rövid bélben lezajló lassú természetes adaptációs folyamat a veszteséget csak bizonyos mértékben képes kompenzálni. Ennek megfelelően megkülönböztetünk (1) akut, (2) elhúzódó és (3) krónikus típust. A kórkép a leggyakrabban gyermekkorban jelentkezik nekrotizáló enterocolitis, malrotatio, volvulus, hasfalzáródási rendellenesség és ilealis atresia következményeként. A legnagyobb kihívást a krónikus típus ellátása okozza, bár a multidiszciplináris szemléletnek köszönhetően folyamatosan javul a betegek hosszú távú túlélése és életminősége, béltranszplantációra egyre ritkábban van szükség. A szerzők célja az intestinalis rehabilitáció legfontosabb szempontjainak - fokozott gasztrinszekréció, "high-output" stoma, csökkent tranzitidő, a centrális vénás kanülök ápolása, az enteralis, illetve parenteralis táplálás és az adaptáció serkentése - összegzése mellett a legújabb sebészi kezelési lehetőségek, köztük az autológ intestinalis rekonstrukció (AIRS) módszereinek, a passzázslassításnak (az ileocoecalis billentyű pótlása), a "bélhosszabbítás"-nak (LILT, STEP, SILT) és a felszívófelszínt növelő eljárásoknak (kontrollált bélexpanzió) az áttekintése volt. Ezeken túl a szerzők érintik a jelenlegi kutatások (disztrakciós enterogenezis, 'tissue engineering') legújabb eredményeit. Kulcsszavak: rövidbél-szindróma, autológ bélrekonstrukció, bélhosszabbítás