A két költő, Sylvia Plath és József Attila évtizedek távolságában alkotott, de mindketten egy lényegien pszichológiai, önkonstrukció mentén megformálódott költői beszédet alakítottak ki (vallomásos költészetnek nevezték el később), mely megvilágította az Én patológiás töréseit, addig nem érzékelt titkait. Plath Apu című 1962-es, és József Attila Kései sirató című 1936-os versében a lány apa iránti, a fiú anya iránti fantáziáit, egy belső apa és anya elvesztésének, elveszejtésének történetét mondják el. Az ödipális viszony különlegessége, lehetetlensége az, hogy egy rég halott szülőhöz köt, akit megölni vagy éppen feltámasztani kellene. Az ödipális Én-konstrukció mögött folyamatosan heterogén hatások, traumatikus, preödipális kínok sejlenek fel és teszik mindkét költő életét megoldhatatlanná.  Kulcsszavak: Plath, József Attila, ödipális, preödipális, trauma, anya- apa-konfliktus, halál, öngyilkosság