A csökkent bal kamrai ejekciós frakciójú szívelégtelenség gyógyszeres kezelésében az elmúlt 30 évben rendkívüli sikereket értünk el. A neurohormonális antagonisták irányelvek szerinti optimális alkalmazása mellett a mortalitás és a morbiditás drámai csökkenését lehetett elérni, hatásukban nemcsak a progresszív szívelégtelenség miatti halálozás, hanem az aritmiák okozta hirtelen halál veszélye is alacsonyabb lett. Újabb felmérések szerint az előbbi gyógyszerek alkalmazásának arányát illetőn nagyot léptünk előre, miközben a napi klinikai gyakorlat során rendre a nagy kontrollált tanulmányokban alkalmazottnál, s az irányelvekben javasoltnál alacsonyabb adagokban adjuk a gyógyszereket és emiatt kedvező hatásuk mértéke kérdéses. Az ún. aluldozírozás számos oka közül az egyik a renin-angiotenzin-aldoszteron-rendszer gátlók (RAASi) hatásában gyakran fellépő hyperkalaemia. Különösen gyakori ez, amikor a szívelégtelenség csökkent vesefunkcióval, diabetes mellitusszal társul, és amikor a betegek előrehaladott korúak, vagyis amikor a megnövekedett rizikó miatt a legnagyobb szükség lenne hatékony neurohormonális antagonista kezelésre. A szérum káliumszint megemelkedése ritmuszavarok kiváltása révén fokozza a szívelégtelenségben már eleve magas hirtelen halál veszélyét. A legutóbbi időkig olyan kezelésekkel, amelyek a RAASi-k optimális alkalmazása mellett is képesek lennének a kálium szérumszintjét, súlyos mellékhatások veszélye nélkül, tartósan normális tartományban tartani, nem rendelkeztünk. Összefoglaló közleményünkben tárgyaljuk a hyperkalaemia epidemiológiáját, hatását a szívelégtelenség kimenetelére, befolyását a RAASi-kezelés alkalmazására. Foglalkozunk a hyperkalaemia megelőzésének módszereivel és tartós kezelésének újabb lehetőségeivel.  Kulcsszavak: csökkent ejekciós frakciójú szívelégtelenség (HFrEF), hyperkalaemia, renin-angiotenzin-aldoszteron-antagonista (RAASi) kezelés, patiromer, Na-cirkónium-cikloszilikát