A szülészeti és gyermekintenzív ellátás során prae- és perinatalis veszteségeket átélt, gyermeküket gyászoló szülőkkel a tragédiáról először az ellátóteam tagjai beszélnek. A hazai törvényi szabályozás értelmében a halálhírt csak orvos közölheti. E kommunikációs folyamat rendkívül összetett, és speciális helyzetére igyekszünk rávilágítani egy esetleírás segítségével. Vázoljuk, hogy milyen hibás, esetenként rendkívül helytelen "vigasztalónak" szánt megnyilatkozások kísérik a veszteséget átélt anya és a szakszemélyzet kommunikációját. A családok és hozzátartozók vulnerabilitása tetten érhető ezen időszakban, s a halálhír közlését követő szakaszban a hozzátartozók impulzív reakciói is gyakran észlelhetők. Kifejezetten traumatogén a "nem baj, nemsokára teherbe esik, lehet még gyermeke"-tartalmú, vigaszként szánt mondat. E konkrét esetismertetésen és értelmezési keretein keresztül kívánjuk bemutatni, hogy miként tud hatékony támogatást nyújtani egy speciálisan képzett szakember, melyek lesznek azok a szempontok, amelyek a támaszadás folyamatában preferenciát élveznek. Mind a hazai, mind pedig a nemzetközi szakirodalom összegző megállapításait fókuszba emeljük. Kulcsszavak: vigasztaló kommunikációs panelek perinatalis veszteségben, empatikus orvos-beteg kommunikáció, gyásztámogatás