Magyarországon a stroke mortalitása az 1985-2015 közötti 3 évtizedben harmadára csökkent, ennek ellenére még mindig jelentősen nagyobb a nyugat-európai értékeknél. Az 1990-es évekig az akut stroke ellátására nem voltak hazai irányelvek, csak ritkán vettünk részt nemzetközi multicentrikus klinikai vizsgálatokban, a kezelések hagyományokon alapultak, és jelentős különbségek voltak az egyes osztályok gyakorlatában a diagnosztika és a terápia terén is. Az 1990-es évektől a korábbi invazív diagnosztikus módszerek (ciszternális liquorvétel, percutan carotis angiográfia) kiszorultak a gyakorlatból, és elterjedtek a pontosabb, és a beteget kevésbé megterhelő eljárások (CT, MRI, ultrahang). A randomizált vizsgálatokkal nem alátámasztott hatékonyságú, neuroprotektív, keringésfokozó és az agyi mikrocirkulációt és anyagcserét javító céllal adott, több hétig tartó infúziós kezelések eltűntek az akut iszkémiás stroke rutin ellátásából. Az átlagos ápolási idő 3-4 hétről 10 nap alá csökkent. Nemzeti stroke-programok indultak. Országszerte stroke-osztályok alakultak, az intravénás trombolízis, majd az utóbbi időben a mechanikus thrombectomia a rutinellátás részévé vált. A hazai stroke-centrumok részt vesznek a gyógyszeripar által szervezett, valamint akadémiai kezdeményezésű nemzetközi multicentrikus randomizált vizsgálatokban. A Magyar Stroke Társaság 1995-től rendszeresen ad ki a stroke ellátásával kapcsolatos irányelveket, amelyek az országosan egységes szemléletű akut stroke-ellátás alapját képezik.  Kulcsszavak: stroke, történeti áttekintés, diagnosztika, terápia, szerveződés