A háziorvoslás Magyarországon nagyon hasonló gondokkal küzd mint Európa számos országában. A legfeszítőbb problémák a következők: a lakosság részéről nő az elérhető, minőségi, korszerű, lehetőség szerint definitív ellátás iránti igény; az idős lakosság, a multimorbid betegek aránya, száma emelkedő tendenciát mutat, ez önmagában jelentős terhelés; az ellátórendszer felől nagy a nyomás a betegek alapellátásban "tartására"; nem kellően kidolgozott illetve hiányzik az alapellátás és az egyéb szintek közötti koordináció; egyre nagyobb a munkahelyi stressz, mindenki számára érzékelhető módon egyre nyilvánvalóbb, hogy nehézségek mutatkoznak a háziorvos utánpótlásban (a 60 éven felüliek aránya néhány éven belül eléri az 50 százalékot, miközben a frissen végzettek egyre kevésbé választják ezt a pályát). Rendkívül fontos annak ismerete, hogy milyen faktorok határozzák meg az orvostanhallgatók pályaválasztását, milyen gátak akadályozzák őket abban, hogy családorvosok legyenek. Jelen vizsgálatban kvalitatív módszerekkel (fókuszcsoport, mélyinterjú) vizsgáltuk az előbbi kérdést, s megkísérlünk válaszokat adni a döntéshozók számára, illetve ajánlást fogalmazunk meg: növelni kell a háziorvosi tárgyak részarányát az egyetemi képzésben, a gyakorlati oktatásra szükséges fókuszálni, egyértelműen kell megfogalmazni és bemutatni a háziorvoslás definícióját és kompetenciáit.