A cikk a súlyos, korai traumatizációból származó gyermekkori komplex disszociatív zavarok sajátosságaira, valamint felismerésük és kezelésük nehézségeire hívja fel a figyelmet. Bár a szakirodalomban jól ismertek a gyermekkori disszociatív kórképek főbb jelei és tünetei (amnézia, különösen ha nincs különösebb értelme és haszna; hallucinátoros élmények; képzeletbeli barátok; gyors, mély regressziók és más megmagyarázhatatlannak tűnő állapotváltások az egyes disszociatív énállapotok között, transzszerű állapotok, inkonzisztens teljesítmény), de a gyakorlatban a disszociatív zavarok felismerését számos tényező nehezíti: többek között a poliszimptomatikus tünettan, az intrúziók és az elkerülés dialektikája, az életkori sajátosságok, a traumatikus emlékek verbalizációjára való képtelenség. Ha a klinikusok nem eléggé tájékozottak ezen zavarokkal kapcsolatban, akkor nem ismerik fel a disszociációt. Helytelen diagnózisok születhetnek, például viselkedészavar, ha a személyiség egyes részeihez tartozó problémaviselkedéseket tekintik fődiagnózisnak; vagy a disszociatív amnéziát patológiás hazugságnak minősíthetik. Az írás röviden összefoglalja az állapotfelmérés kívánalmait (komprehenzív, a gyermek minden életterének fontos felnőt jeit megszólaltató, direkt rákérdezést tartalmazó, projektív technikákkal, kérdőívekkel kiegészített vizsgálat). Megdöbbentő esetrészletekbe ágyazva bemutatja a disszociatív énrészek feltárására és kezelésére irányuló speciális technikákat. Ezek a technikák egy hosszú, a kötődési kapcsolat átdolgozását, valamint traumatikus emlékek feltárását és integrálását is magába foglaló terápiás folyamatban segíthetik a disszociatív gyermekek gyógyulását.