A rehabilitáció egyik kulcsfontosságú eleme a veszteség és a veszteséggel való megküzdés (gyász) folyamata. A rehabilitációs folyamat a felépülést célozza, és gyakran az elvesztett készségek visszaszerzésére irányul, a gyászfolyamat végső célja ezzel szemben a veszteségek elfogadása, elengedése és a megnyugvás. E két folyamat időbeli és tartalmi összeillesztésének nehézségeit tárgyaljuk cikkünkben. A gyász és a rehabilitáció összehangolását szakmai, teambeli és egyéni jellemzők is nagymértékben befolyásolják. A rehabilitáció szükségességéhez vezető veszteségek természete nagyon eltérő lehet szakterületenként. Olykor egyértelmű és végleges az, ami elveszett, máskor ott a remény, hogy részben vagy egészében visszafordítható a folyamat. Személyes szinten mind a gyászmunka, mind a rehabilitáció lefolyását erőteljesen meghatározza a személyiség érettsége, illetve a személy tudatállapota, korábbi tapasztalatai, veszteségei, valamint aktuális személyes és társas megtartó kapacitása. Így természetesen a gyászmunka integrálása a rehabilitáció folyamatába minden esetben egyedi módon történik. A gyászt kísérő érzelmi folyamatok a teammunkát is befolyásolhatják. Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a veszteségekkel való munka olyan érzelmi rétegeket mozgat meg, ami nemcsak a veszteséget elszenvedett személyt és családját érinti, hanem hatással van a vele dolgozó szakmai teamre (közösségként) és annak tagjaira (személyesen) is. Úgy véljük, a gyászmunka, különösen a gyászt kísérő érzelmi folyamatok tudatosítása és kezelése fontos eleme a rehabilitációban dolgozó szakemberek kiégése elleni védekezésnek.