Epidemiológiai vizsgálatok szerint az unipoláris depressziós kórképek (major és minor depresszió, illetve disztímia) és a bipoláris (mániás-depressziós) betegség a leggyakoribb pszichiátriai zavarok közé tartoznak, melyek önmagukban, illetve az alapbetegség kezelése nélkül kialakuló, gyakori komplikációikkal együtt (szuicid magatartás, másodlagos alkohol-, illetve drogbetegség, dohányzás, fokozott kardiovaszkuláris morbiditás és mortalitás stb.) súlyos egyéni, családi és népegészségügyi problémát jelentenek. Bár az SSRI-k és egyéb újabb generációs antidepresszívumok bevezetése óta a depresszió terápiás lehetőségei lényegesen javultak, a depressziós betegek 25-35%-a nem reagál megfelelő mértékben a második, szakszerűen alkalmazott antidepresszív kúrára sem, de a megfelelően választott harmadik, illetve negyedik antidepresszív gyógyszeres terápiára rezisztens betegek aránya már csak 15-25, illetve 10% körül van. A farmakoterápia-rezisztens depresszió összetett jelenség, a számos, eddig feltárt ok mellett, az utóbbi évtized kutatási eredményei alapján kimondható, hogy az egyik leggyakoribb ok a fel nem ismert bipoláris betegség vagy a "rejtett" ("szubszindromális"-nak vagy "küszöbalatti"-nak is nevezett) bipolaritás. Bipoláris depresszióban (jelentkezzen az akár a klasszikus, szindrómális bipoláris I vagy bipoláris II zavar, akár a szubszindromális bipoláris kórkép részeként) kerülni kell az antidepresszív monoterápiát és inkább a hangulatstabilizáló (főleg lítium vagy lamotrigin) vagy az atípusos antipszichotikum (elsősorban kvetiapin) terápiát preferáljuk, illetve, ha az antidepresszívum mindenképpen szükséges, azt mindig hangulatstabilizálóval vagy atípusos antipszichotikummal kombináltan alkalmazzuk.