Az orvostudomány fejlődése - a műszaki technológiával lépést tartva leginkább az egészségügyi szolgáltatásokon keresztül határozza meg az epidemiológiai kép alakulását. Ezeket a szolgáltatásokat egyrészt az egészségügyi ellátórendszer, másrészt a népegészségügyi intézményrendszer állítja elő más ágazatokkal együtt a közpolitika különböző területeinek irányítása mellett. Ebben a tanulmányban a magyar, mint fejlett ipari társadalom epidemiológiai képének alakulását vizsgáljuk annak tükrében, hogy az egészségügyi szolgáltatások hogyan fejlődtek. Ezek változásai és karakterisztikus jellemzői alapján három időszakot határoztunk meg. Értékeltük, hogy az adott korok epidemiológiai képéből eredő szükségleteknek mennyire felelt meg a szolgáltatási portfólió, és mennyire használta ki az adott kor fejlettségének lehetőségeit. A folyamat követése kapcsán látható, hogy a második korszakban megjelent szekunder és főképp tercier prevenciós szolgáltatások nem fejlődtek megfelelően és nem épültek be az ellátórendszer konvencionális szolgáltatásai közé, sem az alapellátás, sem a járóbeteg szakellátás területén. Szekunder prevenció tekintetében nem alakult ki adekvát populációszelekció, kockázatelemzés, így csak a teljes populációra értelmezhető és költséghatékonyan végezhető méhnyakrák- és emlőrákszűrések kerültek be a magyar lakosság számára hozzáférhető szekunder prevenciós szolgáltatások közé. A jelenleg legnagyobb társadalmi betegségterhet jelentő, krónikus nem fertőző betegségek támasztotta tercier prevencióra mutatkozik a legnagyobb igény, mely nincs lefedve szolgáltatásokkal. Szükségszerűnek látjuk az ellátórendszer működésének megfelelő adaptálását a szükségletekhez.