A segítő hivatás komoly személyes bevonódást tesz szükségessé, ezért a pszichiáter identitásfejlődése jelentős énmunkát igényel, mely nem képzelhető el megfelelő önismeret és folyamatos önreflektivitás nélkül. Ebben sokat segíthet, ha a képzés során a tudományos ismeretek bővítésén túl, a pszichológiai-érzelmi fejlődés elősegítése is előtérbe kerül. A szakmai identitás a perszonális identitás egyik alappillérét képezi, fejlődésük szoros összefüggésben áll. Harmonikus személyiség csak akkor alakulhat ki, amikor az egyes identitáselemek és szerepek koherens módon kapcsolódnak, így járulva hozzá a stabil (szerep) identitás kialakulásához. Szakmai identitásunk szempontjából is elengedhetetlen saját személyiségünk élethosszig tartó fejlődése, érése. Ennek során azonban az egyes életciklusokhoz kapcsolódóan identitásunknak újabb és újabb kihívásokkal kell szembenéznie. A lélektani krízis mindig identitásválságot jelent, akár az énre, akár az én szerepeire vonatkozik, ilyenkor a személyes (pszichológiai) és a társadalmi-kulturális énazonosság is érintett lehet, ahogy a szerepkonfliktusok és fejlődési krízisek is alááshatják identitásunk stabilitását. Ugyanakkor a krízisek életünk szükségszerű velejárójaként személyiségünk kiteljesedésének hajtóerejét jelentik, hiszen ezek adekvát megoldása nemcsak a személyes fejlődésünket gazdagítja, de professzionális identitásunkat is erősíti. Ugyanakkor a szakmai identitásfejlődés segítséget nyújthat az életciklusok átmeneteinek megoldásában. Személyes és szakmai identitásfejlődésünk nem választható szét egymástól, hiszen terápiás munkánk során a pszichoterápiás folyamat új és új aspektusból reflektál személyiségünkre. Ebben a folyamatosan változó tükörképben megláthatjuk saját hiányosságainkat és megoldandó problémáinkat. Ezekkel bátran szembenézve és korrigálva juthatunk közelebb identitásunk integritásának eléréséhez.