A szerző munkájában 63 véglegesen eltűnt és 22 mimikri megnyilvánulást mutatott antitest vizsgálatával a keringésben rövid ideig perzisztáló antitestek tulajdonságait és az antitesttúlélést befolyásoló tényezőket elemezte. Eredményei szerint 26/85 antitest az eltűnését megelőzően csak egy vizsgálati mintából volt kimutatható (30,6%). A legalább két alkalommal azonosított antitest 40%-a a megjelenéstől számított 30 napra már eltűnt a keringésből, és mindössze 10,6% mutatott 3 hónapnál hosszabb túlélést. Specifitásukra nézve leggyakrabban Rh fenotípus (56,8%), Kell (20,5%), majd a Kidd antigének elleni antitestek fordultak elő (6,8%). Eredményei alapján megállapítja, hogy a rövid ideig perzisztáló antitestek eredetükre nézve vélhetően heterogén csoportot alkotnak. Egy jelentős részüket valós vörösvérsejt-immunizáció eredményeként megjelenő alloantitestek alkotják. Bizonyos hányadukat a vörösvérsejt-immunizáció nélkül is megjelenő természetes, illetve környezeti hatásokkal kiváltott keresztreagáló antitestek képezik, míg egyes esetekben a napjainkban használatos érzékeny technika, valamint a betegség miatt a savóban előállt változások következtében nem kizárható az antitestre utaló reakción alapuló téves azonosítás sem. Véleménye szerint az egyes csoportok elkülönítésére és transzfúziós jelentőségének helyes megítélésére akkor van jó esély, ha a vizsgálat eredményét nem önmagában, hanem a beteg diagnózisának, transzfúziós előzményeinek és szerológiai eredményeinek ismeretében értékeljük. Ennek előfeltétele a transzfúziós anamnézis pontos ismerete, valamint a beteg transzfúziós előzményeinek és vizsgálati eredményeinek számítógépes nyilvántartása.