A "Mindenkinek becsengettek!" program az egyes alkalmakat, vagy az alkalmak hosszát tekintve nem biztosított az egyes résztvevők számára hosszú időt az élmények megélésére, a tapasztalatok begyűjtésére. Pedagógiai programja sem volt különösebben kiszámított, hiszen pusztán az együttes tevékenység örömét kívántra biztosítani az épek és sérültek részére, mindösszesen 6-8 egymást követő alkalommal. Ennek ellenére a résztvevők körében jól mérhető változások következtek be a fogyatékosokkal, illetve az integrációjukkal szembeni attitűdökben. A pedagógiai attitűdök vizsgálata alapján kijelenthető, hogy a "Mindenkinek becsengettek!" programban résztvevő pedagógusok a másoknál jobban támaszkodnak feladathelyzetekben a kreatív megoldásokra, foglalkozásaikon jobban pártolják a felszabadult, nyitott légkört. A nevelési folyamatban rejlő kockázatokat nem projektálják a diákokra - szemben a részt nem vevőkkel -, azaz nem hiszik azt, hogy a mai diákok gyengébb képességűek lennének, mint a régiek. Kifejezetten jól mérhető, pozitív változás következett be a résztvevők fogyatékos gyermekekről alkotott véleményében. Egyértelműen pozitívabban ítélik meg őket, elfogadóbbá, nyitottabbá váltak velük kapcsolatban. Az eredményekből világosan kirajzolódik, hogy a "Mindenkinek becsengettek!" résztvevői minden tekintetben támogatóbbak a fogyatékos gyermekek iskolai integrációjával kapcsolatban, várakozásaik pozitívabbak, vállalkozó kedvük nagyobb, mint a részt nem vevő pedagógusoké. Pozitívabb hozzáállásuk sok esetben szignifikánsan Acta Medicina et Sociologica - Vol 5., 2014 225 nagyobb, mint a részt nem vevőké. Ezzel szemben az integrációtól elhatárolódó, a szegregáció különféle megjelenési formáit képviselő állításokkal szemben minden esetben nagyobb elutasítást fejtenek ki (vagy alacsonyabb elfogadást), mint a részt nem vevők. Azok a tanárok, akik személyes tapasztalatokat gyűjtöttek, kifejezetten azon fogyatékossági típusok esetében, amellyel a látogató gyermek személyében találkoztak, lényegesen nagyobb arányban vállalnák a teljes integrációt, mint a program részt nem vevő nevelők. A nevelők többsége, kilépve megszokott kereteiből, pozitív tapasztalatokkal, mélyen megélt érzelmekkel gazdagodott. Megtapasztalták, hogy egyszerű eszközökkel milyen könnyű elérni a program célját, a kölcsönös élményszerzést, a közös örömöt, és a részleges inkluzió megannyi eredményét. A pozitív minták, a jó gyakorlatok felerősödtek a program során, ennek eredményeképpen a résztvevő pedagógusok zöme mind praktikus eszközeiben, mind szakmai személyiségében gyarapodott. A pozitív változásokkal párhuzamosan negatív folyamat is mérhető volt. A programot befogadó iskolák részt nem vevő pedagógusai körében erősödtek az inkluzív neveléstől való elhatárolódás tendenciái. Amennyiben ez nem annak köszönhető, hogy a részt nem vevőket a program nem védte meg az abban az időben zajló, a pedagógusok közérzetét negatívan befolyásoló politikai és szervezeti hatásoktól, hanem az utólagos eredménytorzítás jelensége áll a háttérben, akkor az azt jelenti, hogy a "Mindenkinek becsengettek!" program kétélű fegyverként szolgálja a fogyatékos gyermekek iskolai integrációjának az ügyét. Ez esetben ugyanis a részt nem vevők nem csupán erősítik az inkluzív neveléssel szembeni negatív attitűdjeiket, de még abban is motiváltak lesznek, hogy azokat terjeszszék, hiszen önmaguk és mások előtt is igazolniuk kell, hogy helyesen döntöttek, amikor nem vállalkoztak a fogyatékkal élő gyermek időleges befogadására osztályaikba. Hogy ezt, az iskolai és társadalmi inkluziót érintő negatív lehetőséget a minimálisra csökkentsék a megvalósítók, érdemes úgy végrehajtani a hasonló jellegű programokat, hogy az inkább kevesebb iskolát érintsen, de ott lehetőleg minden alsó és felső tagozatos osztályt - illetőleg minden óvodai csoportot. Ezáltal a nevelői közösségben minimálisra csökkenthető azok aránya, akiknek elzárkózó attitűdjeiket azok erősítésével, valamint terjesztésével kellene utólagosan önmaguk és mások előt