A spontán nyelőcső rupturák prognózisát veszélyeztető késői diagnózis és a szerzők által 1981 óta alkalmazott, szelektív sebészet elemzésére kerül sor. 1981-2001 között a HIETE Mellkassebészeti Tanszékére, 24 órán túli késéssel áthelyezett 8 spontán nyelőcső rupturás beteg több mint felének, téves volt a diagnózisa. Többféle, javában primer ellátási módot alkalmaztak. Négy, 24 órán túli rupturában, bal oldali thoracotomia, mediastinalis decompressió (és lavage) után, a ruptura sarkait is érintő 2 rétegű varratsort, 2 betegben fundoplicatioval, a másik kettőben nyeles rekeszlebennyel fedték. Egy további, 13 napos, drenált empyemás betegben is, decorticatio után, suturára vállalkoztak. A másik 13 napos, ugyancsak empyemás, már súlyosan septicus betegben, klasszikus nyelőcső kirekesztés majd decorticatio után 4 hónapra, substernalis colon-bypassra került sor. Egy, bal oldali pulmonectomiát és hányást követő rendkívüli jobb oldali rupturában, az ellenjavallt re-thoracotomia helyett, egy új behatolásból: transhiatálisan suturázták és cseplesszel fedték a varratsort. A priméren zárt és élő "patch"-el megerősített rupturák egyikében sem lépett fel kiújulás. Egy szeptikus beteget veseelégtelenségben, a másikat "kissing" duodenalis ulcus-ban veszítettek el. A primeren alkalmazott ellátás típusa, véleményük szerint jelentős hatást gyakorol a prognózisra. Az időtényezőtől függetlenül, élő szövetekkel bebiztosított, primer zárást kell megkísérelni. Ha a reszekció elkerülhetetlen, a helyette végzett nyelőcső kirekesztés, kisebb megterheléssel jár és hasonló hatékonyságú.