Az egykor egységes orvoslás a tudomány fejlődése miatt szükségszerűen vált szét társszakmákra. Ebben az ismeretek bővülése mellett a gyógyító módszerek fejlődése is meghatározó volt, és a folyamat megnövelte a gyógyítás eredményességét. Egy második lépcsőben a medicina törzsét jelentő belgyógyászaton belül is hasonló eseménysor indult meg, a specializálódásból kifejlődő szubdiszciplínák megszületése, amelyek nem váltak el a belgyógyászattól, de sajátos ellátási körükben jóval nagyobb teljesítményre képesek annál. A társszakmák és szubdiszciplínák szoros együttműködésre vannak ítélve. A széles körű alaptudáson alapuló együttműködés koordinációt igényel, ami legtöbbször a belgyógyász feladata. Az e szempontok által is vezérelt tanulás képzettebb orvosokat, hatékonyabb és sikeresebb gyógyítást eredményez. A medicinában pedig továbbra is ez az egyetlen valódi értékmérő.