Napjainkban a 2-es típusú diabétesz és a hipertónia egyaránt népbetegségnek számít. Együttes előfordulásuk is rendkívül gyakori, mely jelentős cardiovascularis rizikónövekedéssel jár. Ilyenkor ugyanis a szív-érrendszeri betegségek kockázata többszörös a nem diabéteszes hipertóniás betegekéhez képest. Évtizedek óta meglévő probléma a hipertóniában és diabéteszben együttesen érintett betegek szakszerű és eredményes gyógykezelése. Számos, nagy beteganyagon végzett EBM vizsgálat szerint a cukorbetegek magas vérnyomásának eredményes befolyásolása szempontjából alapvető a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszer gátlása. A monoterápia azonban csak az esetek csekély hányadában lehet eredményes. Az esetek döntő többségében sor kerül kettő, vagy több, egymástól eltérő hatásmechanizmusú hatóanyag együttes alkalmazására. Ilyenkor a társuló rizikótényezőket is kedvezően befolyásoló, vagy anyagcsere-semleges, az inzulinrezisztenciát csökkentő és/vagy az inzulinérzékenységet javító hatóanyagok alkalmazása kerül előtérbe. A szimpatikus tónust csökkentő centrális támadáspontú imidazolin-II-receptor agonista szerek (pl. rilmenidin) experimentális, és klinikai megfigyelések alapján is rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal.