Az elmúlt évtizedekben az orvoslás legtöbb területén kedvezőtlen változások következtek be, ez alól a neurológia és a pszichiátria sem volt kivétel. Az orvostanhallgatók és a fiatal orvosok egyre kevésbé képesek használni az idegrendszeri alapismereteiket a mindennapi klinikai gyakorlatban, és csökken az idegtudományokat választók száma is. A pszichiátria helyzetének romlásában sajátos fejlődése és önállósodásának ellentmondásos folyamata, társadalmi-kulturális beágyazottsága és a medicinális modelltől való eltérései, önazonossági és önmeghatározási problémái, valamint a sok gyakorlati nehézséget okozó kompetenciahatárok kérdése játsszák a legfontosabb szerepet. A szerző az elméleti háttér áttekintése mellett számos gyakorlati kérdést is tárgyal, mint például: a mentális zavarok felismerésének, osztályozásának és minősítésének nehézségei, a pszichopatológiai tünetek hátterének diagnosztikai és terápiás problémái. Kiemeli, hogy a jelenlegi helyzet számos nehézséget okoz a pszichiátereknek (emocionális túlterheltség, szomatikus és lelki problémák, kiégés), ráadásul a pszichiátria az egyik legkevésbé vonzó szakterületté vált, mely komoly problémákat okoz az utánpótlásban. A szerző hangsúlyozza, hogy a pszichiátriának a mindennapi gyakorlatban is meg kell valósítani a holisztikus bio-pszicho-szocio-spirituális megközelítésen alapuló humanisztikus szemléletét. A problémák megoldásában a (társ)tudományos és a kapcsolati pszichiátriai szempontok előtérbe helyezése, a konstruktív intra-, és interdiszciplináris kommunikáció, valamint a hatékonyabb érdek- és értékképviselet, és a korszerű tudományos eredményeken alapuló, interaktív és személyes oktatás egyaránt kiemelt szerepet játszanak.