Az utóbbi évtizedben a molekuláris szintű technológia előretörésével a daganatokkal kapcsolatos ismereteink is rohamosan bővülnek. Ez vezetett ahhoz, hogy kezdünk rájönni a daganatokban kialakult kulcsfontosságú hibákra, azokra, amelyek terápiás célpontok lehetnek. A jelen és a közeljövő feladata az adott daganatról a minél pontosabb genetikai térkép azonosítása, a felelős molekuláris célpontok megjelölése, a találati valószínűséget, terápiás érzékenységet vagy a prognózist előre jelző molekulák (biomarkerek) kimutatása. Vizsgálataink, melyek e terület néhány részletkérdésére irányultak, a következő főbb megállapításokra vezettek: (1) Az anti-EGFR-kezelés második, sokszor többedik vonalban is klinikai előnyt (operabilitás, regresszió) ért el a vad típusú KRAS-t hordozó betegek 36%-ában. A KRAS-mutánsok között a G13D mutáció volt a leggyakoribb, amely újabb tapasztalatok szerint még érzékeny lehet anti-EGFR-kezelésre. (2) Vastagbélrákminták immunhisztokémiai (IHC) vizsgálata (TMA-val) arra utalt, hogy az IHC-értékek és a klinikai - elsősorban progresszióval kapcsolatos - jellemzők között kevés a kapcsolat. Az EGFR elleni antitesttel kapott eredmények szerint a diagnózishoz vett mintákban igen nagy arányban - a túlélés hosszától függetlenül - a normális bélhám proliferációjának szabályozása érvényesül. Ezt erősíti, hogy a jobb túlélést mutatók között az EGFR mellett az általa befolyásolt út elemei jelennek még meg (RAS, RAF, ERK, STAT3). (3) A D-dimer szintje azonos vagy jobban emelkedett a daganatnövekedés korábbi stádiumaiban, mint a klasszikus markereké. A vizsgált daganattípusoknál (emlőrák, vastagbélrák, petefészekrák) a D-dimer szintje prognosztikai markernek mutatkozott, és meghatározása ajánlott a klasszikus markerek mellett - utóbbiak között viszont a CEA meghatározása pl. emlőráknál és petefészekráknál nem indokolt. A fentiek reményeink szerint hozzájárul(hat)nak ahhoz, hogy a daganatok kezelésében minél inkább az egyénre szabott stratégia érvényesüljön.