A kényszerbetegség (obszesszív-kompulzív zavar - OCD) ma, a DSM-IV diagnosztikai rendszerben a szorongásos zavarok közé tartozik Ez a DSM-V-ben változni fog, mivel a mai neuroanatómiai, neuropszichológiai ismereteink alapján ezt a kórképet nem tekinthetjük kizárólagosan szorongásos kórképnek. Pszichoanalitikus körben ez az elképzelés már jóval korábban megjelent. Cikkemben a kényszerbetegség megértését célozva különböző tudományterületek - kognitív idegtudomány, pszichoanalízis, neuropszichológia - eredményeit igyekszem összekapcsolni. Az OCD neuroanatómiai hátterének legmodernebb elméletei az úgynevezett fronto-striatális körök interkonnekciós elméletei. Jelen ismereteink a betegség kognitív profi/ját illetően pedig a végrehajtó rendszer és a non-verbális memória sérülését azonosítják Cikkemben bemutatom azt, hogyan fordíthatók le a neurokognitív eltérésekről szerzett ismereteink a klinikai gyakorlat, a pszichoanalitikus munka nyelvére. A kényszerbetegekre jellemző neuropszichológiai deficitek (a döntéshozási képesség, a váltás és gátlás képességének sérülése) strukturális deficit-nek tekinthetők, melyek nehezítik az értelmezésekre alapozott pszichoanalitikus munkát. Cikkem-ben amellett érvelek, hogy az OCD kezelésében pszichoanalitikus terápia végezhető, ugyanakkor annak fókusza a tünetek értelmezése helyett a kényszeres működésmód értelmezése kell, hogy legyen. A módosított pszichoanalitikus munka kulcselemei: a kényszeres és " valóságos" szelf elkülönítése; a belső tapasztalás kialakítása a különböző szelészekről; a kényszeres szegész mint én-idegen elem megnevezése; a szelf-definíció változtatása; az én-idegen elem integrációja; és egy új, integráltabb szelf megteremtése.