A gyomor-bél renszeri rákok prognosztikus markerei intenzív kutatások tárgyai, aminek alapvető oka az, hogy a klasszikus TNM vagy más klinikopatológiai tényezők prediktív ereje nem elegendő. A különböző daganatok molekuláris profija nemcsak arra alkalmas, hogy az ún. személyre szabott kezelés alapjait fektesse le a predomináns génhiba kijelölésével, hanem potenciálisan újabb, finomabb diszkriminációt tehetne lehetővé, amelyek alapján a betegség potenciális kimenetelét pontosabban lehetne becsülni. Ehhez azonban először meg kell ismerni ezeket a sajátosságokat, legalább retrospektíven nagy beteganyagban elemezni kell, és így kell eldönteni valódi klinikai hasznosíthatóságukat. Ehhez hozzá kell tartoznia a meghatározási módszer validálásának is. Ezeknek a kritériumoknak ma még csaknem egyik lokalizációjú gyomor-bél rendszeri rák prognosztikus markere sem felel meg. Ez alól talán az egyetlen kivétel a vastagbélrák, ahol már két FDA által befogadott vizsgálati módszer is létezik, de ezek gyakorlati hasznát is tovább kell elemezni. Ezek jó példát szolgáltathatnak arra, hogyan lehetséges ilyen molekuláris markereket találni, és a vizsgálatot validálni. Ugyanakkor ezek sem tökéletesek még, hiszen érzékenységük és fajlagosságuk még mindig csak jobb a ma alkalmazottakénál, de nem éri el a kívánatos 90-95%-os szinteket. Tág tere van a transzlációs kutatásoknak, amelyeknek azonban figyelembe kell venniük ezen daganatok ún. molekuláris (és egyben szövettani) sokszínűségét is.