A rotátorköpeny-szakadás a leggyakoribb degeneratív vállbetegség, amelynek kezelése a vállsebészet fontos területe. A szakadás patológiája, valamint a laesio mérete és a funkció között nem mindig van szoros összefüggés, így a rekonstrukció időzítése és módja továbbra is élénk vita tárgyát képezi a szakirodalomban. Célkitűzés: Jelen munkában a szerzők elemezték a rotátorköpeny-szakadás miatt rekonstrukción átesett betegeik középtávú eredményeit, valamint ezek összefüggését a műtéti technikával és a posztoperatív radiológiai elváltozásokkal. Módszer: A vizsgálatban 27 beteg vett részt, akiknél teljes vastagságú szakadás miatt történt rekonstrukció. Tizennégy betegnél artroszkópos technikával, 13 betegnél nyitottan történt a műtét. A vállízület állapotát fizikális tesztekkel határozták meg, továbbá ultrahangos vizsgálatot is végeztek. A saját eredmények bemutatásán kívül a szerzők áttekintik a nemzetközi vállsebészetben jelenleg aktuális irodalmat és ajánlásokat a rotátorköpeny korszerű ellátásával kapcsolatban. Eredmények: Műtét után az átlagos constant score 73, a DASH (disabilities of the arm, shoulder and hand score) átlagértéke 14 volt. Artroszkópos technikával a constant score 80, nyílt műtéteknél 70 értéket adott. Ultrahanggal az esetek 40%-ában részleges vagy teljes rerupturát találtak. Következtetések: A rotátorköpeny-szakadás rekonstrukciója két évvel a műtét után a betegek több mint 70%-ánál kiváló vagy jó eredményt hozott. Az acromiohumeralis távolság változása és az ultrahanggal diagnosztizált részleges szakadás nem volt érdemi befolyással az eredményekre, a teljes vastagságú reruptura azonban szignifikánsan rontotta azokat.