A legnagyobb népegészségügyi jelentőségű betegségek megelőzése és kezelése a gyakorlatban nem működik olyan hatékonyan, mint a gyógyszerek bevezetését megelőző klinikai vizsgálatokban. Gyakori jelenség a nem kielégítő klinikai javulás, a csak részleges remisszió. Vannak-e rendszerszintű okok e mögött? Hogyan jelennek meg terápiás döntéseinkben a tapasztalatokat leértékelő evidenciák, a klinikai vizsgálatok adatait felülíró tapasztalatok? Milyen gondolkodási sémák nehezítik az új gyógyszerek valós értékének torzításmentes megítélését a hétköznapi gyakorlatban?