A szív-érrendszeri betegségek befolyásolható kockázati tényezői között a magas vérnyomás meghatározó helyet tölt be. A hipertenzió célértékre történő kezelése nélkül a fő kardiovaszkuláris történések elkerülésének esélye szignifikánsan csökken. A RAAS gátlása az antihipertenzív terápia alapját képezi, azonban a klinikai tapasztalatok egyértelműen bizonyítják, hogy monoterápiával ez az állapot csak a betegek szerény hányadában érhető el. Az eredményességet érdemben javítja a thiazid diuretikumokkal történő kombináció, azonban az ismert mellékhatások - az indapamidtól eltekintve - elkerülése érdekében a reális alternatívát dihidropiridin kalciumantagonistákkal való kiegészítés jelenti. E csoportban elsődlegesen a 3. generációs szerek ajánlottak használatra, azonban egyik veszélytelen, de az életminőséget szignifikánsan zavaró mellékhatásuk a kapilláris szintű vazodilatációval összefüggő alszárödéma. E tekintetben is kiemelkedik az amlodipinnel és a lacidipinnel történő összevetésben a lercanidipin, amely szignifikánsan kevésbé rendelkezik ezzel a mellékhatással, ugyanakkor minden más tekintetben is primus inter paresnek tekinthető csoportjában. Kiválóan alkalmas a hipertónia valamennyi stádiumának hatékony és biztonságos kezelésére szövődmény vagy társbetegség fennállása esetén is. Külön előnye, hogy kedvező mellékhatásprofilja, mérsékeltebb ödémakeltő tulajdonsága miatt olyan betegekben is biztonsággal alkalmazható, akik más dihidropiridennel szemben intoleránsnak bizonyultak.