A diabezitás fogalma 1970 óta ismert, a 2-es típusú cukorbetegség és a centrális elhízás közötti szoros összefüggést jelzi. Napjainkban a diabezitás epidémiáját éljük. A kövér 2-es típusú cukorbetegek diagnózisa, kezelése a korszerű iránymutatások ellenére számos ponton szuboptimálisnak mondható. A normalizálódó HbA1c-érték ellenére sem javuló, sőt romló kardiovaszkuláris mortalitás hátterében a gyakori hypoglykaemia, testsúlygyarapodást okozó terápiás protokollok állnak. A hypoglykaemia szimpatikotóniát kiváltva a myocardiumban iszkémiát generál, endothelfunkciót károsít, vazokonstrikciót idéz elő, a hemosztázist trombogén irányba tolja el, plakk-instabilitást kiváltó gyulladásos miliőt kelt, a korai és késői utódepolarizáció kiváltásával malignus kamrai ritmuszavarokat idéz elő, a beteg hirtelen halálát kiváltva. A jelenleg még kevésbé validált terápiás protokollok közül az életmódváltás és metformin terápia elégtelensége esetén az incretin alapú terápia bevezetése a megfelelő opció, amely megfelel a korszerű antidiabetikum kritériumainak. Nem okoz hypoglykaemiát, testsúlysemleges, sőt testsúlycsökkenést idéz elő, béta-sejt protektív, csökkenti a vérnyomást, rendezi a hsCRP, proBNP és PAI-1 értékeket. A 7%-os HbA1c-célérték megfelelőnek tekinthető, de megállapítható, hogy időnként individualizálni kell. 7% alatti érték határozható meg fiatal betegeknél, akiknek nincs kardiovaszkuláris betegsége, ugyanakkor idős, szív-, érrendszeri betegségben szenvedőknél, akiknél az esetlegesen társuló hypoglykaemia veszélye jelentős, kevésbé szigorú HbA1c-érték is meghatározható.