Magyarországon az elmúlt 20 évben ellentmondásos reformprogramok sorozata próbálta meg az egészségügyi ellátórendszert kivezetni ez egyre mélyülő szakmai, morális és pénzügyi válságból - leginkább a hatékonyság javítására koncentrálva (azaz miképpen lehet reálértéken minél kevesebb forrásból szakmailag ugyanazt, vagy többet nyújtani, kisajtolni.) A napokban véglegesítésre kerülő Semmelweis Terv legutóbbi változataiból kiolvasható, hogy a legfőbb egészségpolitikai célkitűzéseket (hatásosság, hatékonyság, méltányosság/igazságosság, megvalósíthatóság) együttesen vizsgálva és elemezve olyan eszközzel kíván élni, amelytől e négy célkitűzésben egyszerre vár előrelépést. Ennek az eszköznek a neve: regionalizáció, az ellátások térségi szervezése. Dániában az elmúlt 10 évben az ellátórendszer teljesítőképességének átfogó fejlesztése érdekében mélyreható reformokat indítottak el, melynek leginkább szembetűnő eleme az egészségügyi struktúra centralizálása, a szerepek, az ehhez kapcsolódó felelősségi és hatáskörök harmonizálása, valamint mindehhez a finanszírozás illesztése. Tekintettel arra, hogy Dánia és Magyarország között számos párhuzam vonható (népesség, történelem, értékrend) érdemes kitekintést tenni a dán átalakítások folyamatára, eredményeire, hiszen azokból számos tanulság vonható le, és építhető be a hazai ellátórendszer átalakítását célzó programokba.