Az elhízás prevalenciája világszerte növekszik, ezzel párhuzamosan nő a kardiometabolikus morbiditás és mortalitás, amelynek nemcsak népegészségügyi, hanem gazdasági kihatása is jelentős. A gyermekkorban induló elhízás fokozott kockázatot jelent felnőttkorban. Nő azon gyermekek száma is, akik az elhízáson kívül már a zsíranyagcsere vagy a szénhidrátháztartás kimutatható zavaraival is rendelkeznek. A fokozott kardiometabolikus kockázattal rendelkező gyermekek már a pubertás megjelenése előtt magasabb terhelés alatti inzulinszintekkel rendelkeznek, mint a nem veszélyeztetett csoportba sorolt elhízott társaik. Cél: A tanulmány célja a fokozott kardiometabolikus kockázatú csoportba tartozó elhízott gyermekek serdülés előtti, alatti és utáni inzulinszintjeinek összevetése volt nem fokozott kockázatú elhízott gyermekekével. Anyag és módszer: Összesen 161, 4-18 éves elhízott gyermek antropometriai, cukorterhelés alatti glükóz-, lipid-, inzulinszintadatait dolgozták fel a szerzők. Terhelés alatti értékekből inzulinrezisztencia-markereket (összinzulin/összglükóz, HOMA-index) számoltak. A gyermekeket Tanner-stádium szerint három csoportba sorolták. Az International Diabetes Federation gyermekekre vonatkoztatott kritériumrendszere szerint fokozott és nem fokozott kockázatú csoportokba sorolták a gyermekeket. Fokozott kockázatú csoportba került az a gyermek, akinek az elhízáson kívül még legalább két értéke kóros volt a következőkből: éhomi vércukor, vérnyomás, triglicerid, illetve csökkent HDL-koleszterin-szint. Eredmények: A 161 vizsgált gyermekből (78 lány, 83 fiú) 43 (26,7%) került a fokozott kockázatú csoportba. A prepubertásban a fokozott kockázattal rendelkező csoportban a összinzulin/összglükóz arány szignifikánsan magasabb volt, mint a nem fokozott kockázatú csoportban (p = 0,04), azonban a pubertás- és a posztpubertáskorban ilyen különbség nem volt igazolható. A pubertásban lévő, fokozott kockázatú obes gyermekek HOMA-indexe szignifikánsan magasabb volt (p = 0,05), mint a fokozott kockázattal nem rendelkező csoport esetében, azonban sem a prepubertásban, sem a posztpubertásban ilyen különbség nem volt kimutatható. Kóros vércukorértéket 23 (14,4%) esetben találtak: hét (4,3%) esetben emelkedett éhomi vércukorszint, 11 (6,8%) esetben csökkent glükóztolerancia, két (1,2%) esetben emelkedett éhomi vércukorszint és csökkent glükóztolerancia együtt fordult elő, míg három (1,8%) esetben 2-es típusú diabetes volt igazolható. A HbA1c-érték 81 esetben állt rendelkezésre, emelkedett értéket (>=6%) 13 (16%) esetben tapasztaltak, amelyből csupán két esetben társult hozzá kóros vércukorgörbe, a többi 11 esetben normális éhomi és terhelés alatti vércukorszinteket találtak. Fordítva: 81 esetben, amelyben a HbA1c is mérésre került, 11 kóros vércukorértéket találtak (öt csökkent glükóztolerancia, két emelkedett éhomi vércukorszint, két csökkent glükóztolerancia+emelkedett éhomi vércukorszint és két 2-es típusú diabetes), amelyhez normális HbA1c-érték társult, és csupán két esetben jelezte a cukoranyagcsere-eltérést emelkedett HbA1c-érték is. Kóros HDL-értéket 57 (35,4%) esetben, kóros trigliceridértéket pedig 44 (27,3%) esetben lehetett igazolni. Következtetések: A fokozott kockázati tényezőkkel rendelkező gyermekeknek már a pubertás megjelenése előtt szignifikánsan magasabbak az inzulinszintjei, mint a kockázati tényezőkkel nem rendelkező csoportba sorolt társaiké. Később ezeknek a gyermekeknek az éhomi inzulinszintje is szignifikánsan emelkedik társaikéhoz képest. A vércukoreltérések kiértékeléséhez a terhelés alatti vércukorszinteket és a HgbA1c-t párhuzamosan érdemes vizsgálni. A beavatkozás egyetlen eszköze ebben az életkorban a primer és szekunder prevenció.