A depresszió szűrése és kezelési algoritmusa az alapellátásban / Torzsa Péter [et al.]
Bibliogr.: p. 636. - Abstr. hun.
In: Háziorvos Továbbképző Szemle. - ISSN 1219-8641. - 2010. 15. évf. 10. sz., p. 632-636. : ill.
A családorvosnál megjelenő betegek mintegy 5-8%-a szenved major depresszióban, és még ennél is magasabb az enyhébb, ám klinikailag szignifikáns depresszív tünetekkel rendelkező betegek aránya. A hangulatzavarok negatív hatásai nem csupán szubjektív szinten jelentősek; a depresszió nagymértékben csökkenti a munkaképességet, jelentősen növeli az egészségügyi költségeket, ami komoly társadalmi terhet jelent. Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO) adatai szerint az unipoláris depresszió az első, a bipoláris depresszió pedig a harmadik, a modern társadalmakra egészségveszteségi okból nehezedő gazdasági terhek sorában, és a mentális betegségek számlájára írható az egészségveszteségek okozta gazdasági kár 20%-a. Az orvoshoz fordulások jelentős részében a betegek olyan testi tüneteket panaszolnak, amelyek hátterében szervi, szöveti elváltozás nem igazolható. A depressziós betegek 50-80%ának legfőbb panasza valamilyen testi tünet: fejfájás, fáradtság, hasi fájdalom, székrekedés, hasmenés vagy diffúz fájdalom. A patológiás elváltozás nélküli testi tünetek száma a depresszív és szorongásos zavarok megbízható mutatójának bizonyult. A háziorvosi ellátásban a DSM-III, DSM-IV (Diagnostic and Statistical Manual - Fourth Edition - Diagnosztikai és Statisztikai Útmutató III. vagy IV. verzió) vagy a BNO-10 (Betegségek Nemzetközi Osztályozása, 10. kiadás) szerinti major depresszió prevalenciája 8-10%, mégis a betegek nagy részénél a háziorvos nem ismeri fel a depressziót. Keresztmetszeti vizsgálatok alapján elmondható, hogy - a depresszió definíciójától függően - az esetek 50-70%-át nem ismerik fel az alapellátásban. A depresszió tehát továbbra is aluldiagnosztizált és alulkezelt kórkép. A depressziós beteg gyakran vizsgálatok hosszú során esik át, a tünetek pszichés eredetére a beteg és gyakran az orvos is csak végső esetben gondol, amikor már minden "egyéb lehetőséget" kizártak. Füredi és munkatársai leírták, hogy főleg pszichés jellegű panaszok említésekor a családorvos a depressziót 81%-ban ismeri fel, ha azonban a szomatikus panaszok dominálnak, ez az arány mindössze 10%.