A dolgozat annak a sokrétű változásnak az értelmezéséhez kíván hozzájárulni, amely a mai pszichoterápiás közösséget jellemzi. Miközben a pszichoterápia társadalmi gyakorlatát megvalósító struktúrát , intézmények alapvető változásokon mennek keresztül, maga a gyakorlat, tehát a kommunikatív alaphelyzet stabil jellemző marad. Ha a sokféle színtéren, rendkívül eltérő módokon megvalósuló gyakorlat mind pszichoterápia illetve annak minősül, fontos azonosítani a közös pontokat, azt a lényegi részt, amelynek a stabilitása révén a változó pszichoterápia mégis ugyanaz marad. Túl a nem specifikus hatótényezők vonatkozásán a pszichoterápia központi eleme kell, hogy legyen az a tudáskészlet, ami a gyakorlat lényegi, konstitutív eleme. Mi lehet ennek a tudásnak a hordozója, amely a szakmai és társadalmi szinten is képes azt megjeleníteni, s milyen eltérésekkel látszódik mindez belülről, a szakmai közösség perspektívájából illetve kívülről, a tágabb, társadalmi környezet felől? A dolgozat a terápiás kapcsolat kommunikatív közegében helyezi el a tudáshoz kapcsolódó kompetenciát, és bemutatja, hogyan kapcsolódnak össze az egyes kommunikációs színterekhez kötött felkészültséget. A pszichoterápiát az alábbi összetevők mentén elemezzük: a jelentésadás specifikumai és színterei, a közösséghez tartozó ágenselv az intézményi kódhoz kapcsolódó felkészültség, hozzáférés, az intézmény legitimációja. A pszichoterápia a kommunikációelméleti modellben koherensen leírható társadalmi intézmény és ez a leírás alkalmas eszköz a pszichoterápiás gyakorlat változásának reflexiójára: a pszichoterápiás szcénát alkotó szereplők viszonyrendszerének sajátosságai világosabban láthatóalk.