Az 1960-70-es évek idején a térdízület szalagsérüléseinek kezelésében változás állt be. Az egyes szalagstruktúrák anatómiájának és funkciójának, valamint azok jelentőségének megismerése a térd biomechanikája szempontjából azt eredményezte, hogy a korábban szinte kizárólagosan a böhleri elveken nyugvó konzervatív kezelés egyre inkább az operatív kezelés irányába tolódott el. A friss szalagsérülések kezelésében hazánkban az 1970-es évek elején állt be a fordulat: ekkor kezdtük el műtétileg kezelni a friss, instabilitást okozó szalagsérüléseket. Akkor azonban még az a bio- és patomechanikai elképzelés uralkodott, hogy a térd stabilitásáért a négy fő szalag (a két oldal- és a két keresztszalag) felelős, és a külső vagy belső oldalszalag-szakadás varus vagy valgus irányú, azaz frontális síkú, az elülső vagy hátsó keresztszalag-szakadás pedig sagittalis síkú instabilitást okoz. Ennek következtében a diagnosztikus módszerek is csak az ilyen irányban meglévő instabilitás vizsgálatára korlátozódtak. Ma már a friss szalagsérülések műtéti javallatának felállítása igen differenciált vizsgálatok alapján történik. Nemcsak a friss szalagsérülések jelentős része és csontos kiszakadások képeznek műtéti indikációt, hanem mindenek előtt a komplex tokszalagsérülések, amelyek több szalagstruktúra, valamint a meniscus és a porc sérüléseivel is kombinálódhatnak és amelyeket rendszerint erős varus vagy valgus irányú traumával kapcsolatos rotációs erők okoznak. A műtéti kezelés előretörését az új műtéti módszerek, a finom varrattechnika és az atraumatikus varróanyag, valamint a funkcionálisan orientált utókezelés is elősegítette.