A közösségben szerzett streptococcus pneumoniae fertőzések világszerte a humán bakteriális infekciók vezető kórokozói. A kórokozó jelentőségét nemcsak a magas morbiditási adatok, hanem a súlyos mortalitás is mutatja. Először 1881-ben Sternberg és Pasteur mutatták ki a streptococcus pneumoniae-t, amely életveszélyes szepszist, pneumóniát és agyhártyagyulladást okoz, amellett, hogy az akut otitis mediák és az akut purulens sinusitisek vezető kórokozója. Nem meglepő tehát, hogy az egyik leggyakoribb baktérium, amelyre antibiotikumkezelést rendelnek. Elterjedtségének köszönhetően már 1917-ben észlelték a kórokozó rezisztenciáját, amely ethyl-hydrocupreine (optochin) kezelés közben alakult ki. Az 1940-es évektől a penicillin rendkívül hatékonyan gyógyította a pneumococcus fertőzéseket, ami egészen az 1960-as évekig kitűnően működött, mígnem megjelent az első közepes fokban penicillin rezisztens pneumococcus. Ezt követően 1974-ben, az USA-ban izolálták először a penicillinre egyáltalán nem érzékeny pneumococcust. Az 1980-as, 1990-es években a rezisztens pneumococcus törzsek világszerte elterjedtek és ezért a javuló diagnosztikai lehetőségek ellenére romlott a betegek klinikai gyógyulásának esélye. Ezen valamelyest javított, hogy a 3. generációs parenterális cefalosporinok (ceftriaxon, cefotaxim) pneumococcus ellenes hatékonysága megmaradt a penicillinre nagyfokban rezisztens törzsek egy részében és a glycopeptid típusú antibiotikumok pillanatnyilag még mindig hatékonyak a legrezisztensebb törzsekkel szemben is. A történet tanulsága azonban, hogy a hatékonyság feltehetőleg nem őrizhető meg a végtelenségig, így a betegség gyógyítása mellett elsősorban a megelőzésre kell fókuszálnunk.