A tüdőgyógyászat előtt nyitva álló modern invazív diagnosztikus módszerek rövid összefoglalásából nyilvánvalóan hiányoznak azok a sebészi beavatkozások, amelyeknél a terápia és a diagnózis összeforr mint a légmellműtétben, vagy az exploratív thoracotomiában, amely felfogható a preoperatív diagnosztika (objektív és szubjektív, eseti) korlátainak jeleként, vagy speciális kontextust igényel, mint amilyen a mellkasi traumatológia. Az áttekintett cikkek zöme retrospektív, alapvetően audit jellegű, amint a tárgyból következik is. A választandó módszert, műtétet illetően 3A-szintűnél erősebb evidenciát nem találni. Ahol pedig a 2A-szintet célozzák (VATS vs. OLB), ott a kutatási és kiértékelési metodikák a következtetések erejét kétségessé teszik. Mindazonáltal az irodalom a napi döntések szintjén megbízható tájékozódást nyújt, akár financiális oldalról is. Fontosabb kérdés a sebészi mintavétel javallatának hazai gyakorlata. Az ILD-vel kapcsolatos hazai, voltaképpen a brit ajánlásokkal egyező döntési protokollok, szokások tükrözik adottságainkat, forrásainkat. Az ARDS kapcsán vethető fel az agresszívabb mintavételi attitűd szükségessége. A szolid tüdőelváltozások sebészi diagnosztikájában a korábbi, bátrabb (együttes, azaz oncoteam) döntésektől várható a reszekciós hányad szolid javulása. A mediastinalis staging kérdésében az EBUS, EEUS szerepe bizonyosan növekszik, a módszer pontossága a PET-CT-vel kombinálva rohamosan közelíti a lényegesen invazívabb mediasztinoszkópiát. Szükséges lenne, hogy ez a módszer minden onkopulmonológiai centrumban a bronchoszkópia és a perthoracalis tüdőbiopszia szintjén váljon a kivizsgálási protokoll részévé. A sebészi mediasztínoszkópia szerepe változatlan, a gyakorlat korlátai nem szemléletbeliek, hanem "kórháztechnikaiak" (kapacitás, várakozási lista).