A daganatos betegek kezelésében a hányinger és hányás - a megítélés némi javulása ellenére - még mindig a betegek által rettegett mellékhatások közé tartozik. A szerzők a hányinger és hányás szabályozásának bemutatása után kitérnek az ezeket befolyásoló legfontosabb tényezőkre (az alkalmazott készítmények emetogenitási szintek szerinti táblázatos bemutatásával), a betegek jellegzetességeire és a hányáscsillapító gyógyszerekre. A korai próbálkozások rövid felsorolása után a metoclopramid és a kortikoszteroidok bemutatását követően részletesebben foglalkoznak - az elsősorban az akut hányinger és hányás kezelésére kiváló, s elterjedten alkalmazott - szerotoninreceptor-antagonistákkal. A hányáscsillapításban a következő jelentős előrelépés a neurokininreceptorok antagonistáinak kifejlesztése volt; jelenleg hazánkban az aprepitant férhető hozzá, mely (kortikoszteroiddal és ondanszetronnal kombinálva) az erősen és mérsékelten emetogén kemoterápiás szerek és ezek kombinációi esetén indikált. Vizsgálatok igazolták, hogy ez az első vegyület, mely az akut hányinger- és hányáscsillapítás mellett az elhúzódó hányinger és hányás kezelésére is alkalmas. Jelenleg az aprepitant az 50 mg/m2 ciszplatin-tartalmú protokollokban kiemelt támogatással rendelhető a szerotoninantagonisták sikertelensége után. A szerzők a legújabb ajánlások adaptálásával adnak javaslatot a különböző mértékben hányást keltő gyógyszerek antiemetikus profilaxisára. A sugárkezeléssel kapcsolatban kialakuló hányinger és hányás mechanizmusa kissé eltérő, kockázati tényezői is mások; kezelésükben a metoclopramid és (finanszírozási szabályok miatt) az ondanszetron alkalmazhatók, míg a radiokemoterápia citosztatikus elemeit a megfelelő protokollok szerint szükséges ellátni.