A tanulmányban a szerző a korai sérült, főképp személyiségzavarral küszködő, időnként pszichotikus páciensekkel folytatott pszichoterápia egyik lehetséges szemléletét és gyakorlatát ismerteti. A vizsgálódás fő tengelyét a non-verbális és verbális módszerekkel végzett terápia szerepe és jelentősége, ezek kölcsönhatása és integrációs folyamata adja, emellett a terápiás folyamatok és nehézségek megértési törekvésén keresztül hangsúly kap az elmélet és a klinikai tapasztalatok összekötése. Összefoglalóan ismerteti Bálint Mihály szemléletét és elméletét, az általa alkotott fogalmakat: személyiségfejlődési elméletét, az őstörés szintjét, az egyén és környezete szétválásának folyamatát, az oknofil és filobat típusú tárgyviszonyulást, és ezek jelentőségét a gyakorlatban. A relaxációt, imaginációs technikát és verbális módszert ötvöző "Dűne" csoport az elemi testi érzetek, belső képek, impulzusok, vágyak, fantáziák, érzések megélésével, és ezek verbális megoszthatóságával, kapcsolati relevanciájával dolgozott, az én és a másik differenciálódási folyamatán keresztül. A relaxációs és imaginációs technika a páciensek korai sérülése, az őstörés sajátosságai miatt finomításokra szorult. A terapeuta a terápiás folyamat és a felmerülő nehézségek megértésében Bálint szemléletét és elméletét, Stern fejlődéselméletét és Hermann megkapaszkodás elméletét törekedett integrálni a saját tapasztalataival. A terápiás munkát rövid példák illusztrálják.