Az acting out gyakran máig rosszul csengő, negatív konnotációjú fogalom. Szinte egyenértékű azzal, hogy a páciens " rosszul viselkedik ", amit a szakember megértően vagy kevésbé megértően, de elítél. Jobb esetben nem ítéli el, de indulatot vált ki belőle, az ellenállás egy formájának, vagy az aktuális feszültség kiéléséhez vezető elhárító mechanizmusnak tekinti, s mint ilyet, nem számítja a terápiás folyamatot előrevivő, a gyógyulás irányába ható folyamatok közé. Valóban ennyire problémás, ha cselekvéssel, mozgással, nemverbálisan fejezünk ki valamit? Nem így gondolják az akcióval dolgozó módszerek, mint például a pszichodráma vagy a mozgás- és táncterápia képviselői. S változást hoztak e téren az új szelf- és kötődéselméletek is, az ezeket alkalmazó terapeuták az acting out-ot az "implicit kapcsolati tudás" szintjén megnyilvánuló fontos jelenségként kezelik, melynek megértése gyümölcsöző a pszichoterápiás folyamat szempontjából. Tanulmányomban azt a kérdést szeretném körüljárni, hogy a cselekvés útján történő kifejezés, a szó szoros értelmében vett agieren (Freud eredeti német kifejezése), vagyis acting out milyen módon válhat a feldolgozás, az átdolgozás érvényes eszközévé, és hol vannak ennek a korlátai, hogyan értelmezhető az acting out az akcióval dolgozó módszerekben. A tanulmány konklúziója, hogy az "acting out" általánosan a keretek szétfeszítéseként értelmezhető, de ez az adott alkalmazási kerettől függően más és más lehet. Míg a cselekvés a pszichoanalízisben például már kívül van a kereteken, s ekképp acting out-nak számít, az akcióval dolgozó módszereknek alapvető eszközét képezheti. Végezetül néhány példával szemléltetem, hogy a táncterápiában milyen módon jelenik meg a keretek szétfeszítése, az acting out.