A traumatikus élmények feldolgozásával foglalkozó terapeuták rendszeresen nehézségekbe ütköznek a poszttraumás stressz zavarban (BNO-10: F43.1) szenvedő pácienseiknél. Ezek a problémák több szinten jelentkeznek a terápiás munkában. A traumaterápiát rendkívül megnehezíti, hogy a traumát elszenvedett páciens gyakorta nem képes szavakba foglalni a vele történteket; a trauma újra átélése teljes pszichés dekompenzációhoz és újra-traumatizálódáshoz vezethet; sok esetben - akkor is, ha a páciens számára kielégítő értelmezést nyert problémáinak oka - szenvedése nem múlik el az intenzív és nem csökkenő fiziológiai reakciók miatt; a terápiás kapcsolatban igen nehéz bizalmi helyzetet teremteni, és erőteljes áttételes jelenségek "robbantják szét" gyakorta a terápiás szövetséget. A poszttraumás állapotok e sajátosságai napjainkban intenzív kutatások fókuszában állnak, mely kutatások eredményei a modern traumaterápiákba egyre inkább beépülve, azok specializálódásához vezettek, s így adekvátabb terápiás megoldások jöttek létre a traumaterápia területén. Cikkemben a fent felsorolt jelenségeket próbálom összefoglalni, és a neurofiziológia, az emlékezetkutatások, valamint a korai kötődés modern elméleteinek tükrében megvizsgálni. Írásomhoz legfontosabb inspirációként és forrásként napjaink egyik legjelentősebb traumatológusának, Bessel van der Kolknak a munkáit használtam fel.